április 5, 2022
2022. április 5. Az ukrajnai háború mellett lehetőségünk nyílt arra, hogy az emberiség egy fényesebb oldalát lássuk - különböző hátterű emberek összefognak, hogy segítsenek a rászorulókon. Az ASSIST 2011 óta van jelen Lengyelországban, és az ASSIST közösségünk tagjai közül sokan a humanitárius segítségnyújtás frontvonalában...
Joanna Martyni-Orenowicz P ’11, P ’15, ország koordinátor
“A helyzet nagyon feszült. Sok árut szállítottam Ukrajnából a rászorulók között szétosztandó. A nő, aki az édesanyámat ápolta, ukrán. Most egy másik családnál dolgozik, de kapcsolatban maradtunk. Nagyon nehéz időszakon megy keresztül, mivel a fia, aki 2 évig egy lengyel gyárban dolgozott, úgy döntött, hogy visszamegy és harcol a hazájáért. Vigasztalom őt, amennyire csak tudom, és remélem, hogy jó formában túléli. Ez minden édesanya rémálma.”
***
Lena Nowaczek, ASSIST ’21, Kingswood Oxford School
“Egy oxfordi nemzetközi iskolába járok, így sok barátom ukrán és orosz származású. Néhányan közülük késve tértek vissza a félévi szünet után, mert nem lehetett utazni. A következő szünetre nem mennek haza, mert nincs hova hazamenniük. Vannak olyanok az iskolánkban, akiknek az apjuk úgy döntött, hogy Ukrajnában maradnak harcolni. Közösségként próbálunk részt venni, de nyilvánvalóan semmi sem enyhítheti a helyzet okozta fájdalmukat és félelmüket. A szüleim Lengyelországban eddig 3 családot fogadtak be Ukrajnából. Sokan semmivel érkeztek; se pénz, se ruha, se tervek. Nagyon nehéz volt számukra kitalálni, hogy most mihez kezdjenek.
Vannak barátaim is, akik önkéntesek voltak a lengyel-ukrán határon. Ők azt mondják, hogy nem voltak felkészülve a feladat mentális kihívásaira. Segítettek, amennyire tudtak, de 3 nap után hazajöttek, mert nem bírták nézni ezt a sok tragédiát.
Ez a háború aláássa azokat az értékeket, amelyeket évek óta építünk. Nagyon nehéz végignézni, ami történik, és el sem tudom képzelni, hogy mit érezhetnek azok, akiket ez személyesen érint. Bízzunk abban, hogy hamarosan győz a béke.”
***
Ola Zolkowska, ASSIST ’16, Wayland Academy
“Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, azt a csütörtök reggelt, amikor értesültem az Ukrajna elleni orosz támadásról. Ami talán nevetségesen hangzik, az az, hogy egy mémből értesültem róla. Egy ideje már nem követem a médiát, mivel a világjárvány és a lengyel kormányról szóló egyéb kellemetlen hírek témáinak túltelítettsége nem csak elszomorított, de szorongatott is, ezért egy ideje úgy döntöttem, hogy az összes médiát leköszöntetem, és kölyökkutyás tartalomra cserélem.
Amikor megláttam a mémeket, tudtam, hogy valami nagyon komoly dolog történhetett, mert a mémek csak valamikor a “nagy” események után jelennek meg. Ez a mostani reggel jelent meg. Azonnal megnéztem az első cikket, amit a neten találtam, és nem hittem el, amit olvastam, így csak olvastam és olvastam és olvastam, és végül elkéstem a munkából.
Ez volt az egyik legnehezebb nap számomra, amikor semmire sem tudtam koncentrálni, annyira szürreális volt számomra a számokról, piaci részesedésekről, Excel-táblázatokról beszélni, miközben ukrán szomszédainkat támadás érte. Senki sem tudott semmire sem koncentrálni. A munkánk annyira értelmetlennek tűnt.
A következő napok csak rosszabbak voltak. Eleinte tagadtuk a dolgot. Azt hittük, hogy ez csak egy rossz álom, amiből majd másnap felébredünk. De ez folytatódott, és ez történik a mai napig, a 21. században. Még mindig nem tudjuk felfogni, hogy ez háború, igazi háború.
Egy héttel azután, hogy ez elkezdődött, én és a barátaim a tagadásból teljes mozgósításba kezdtünk, mivel egyre több ukrajnai ember kezdett rájönni, hogy ez tényleg megtörtént, és elkezdtek Lengyelországba jönni menedékjogot kérni. Egyetlen hétvége alatt több tonna doboznyi, a határon szükséges szükségleti cikket szerveztünk. Mindenhonnan érkezett segítség, amint elkezdtünk posztolni az Instagramon. A lengyel instagram tombolt a posztoktól, hogy mire van szükség, hova kell szállítani, ki megy a határra szállítani. Olyan volt, mint egy nagy üzenetháló, ami napról napra csak nőtt és nőtt - egyre több poszt a segítségről, amire szükség van, egyre több ember keresett lakást, szállítást, kereste a családját, a háziállatait, mindent. Az Instagram felrobbant az emberek kedvességétől és segítőkészségétől.
Mindent összegyűjtöttünk a ruháktól kezdve a gyógyszereken át az állatszállító ketrecekig, és nagy szállítóautókkal vittük a speciális ellenőrző pontokhoz, hogy a határra szállítsuk. Szerveztünk egy 30 fős baráti csoportot is, akiknek autóik voltak, hogy a határról hozzák a menekülteket. Több mint 9 autóval egy hétvége alatt több mint 2000 embert szállítottunk. Folyamatosan telefonáltunk, hogy ellenőrizzük a rendelkezésre álló menedékhelyeket, lakásokat és családokat, akik hajlandóak voltak befogadni ukrán testvéreinket. Tehetetlennek is éreztük magunkat, mert ott a határon, látva a hidegben foltosodó több ezer embert, főleg anyákat gyerekekkel, mindenkinek szerettünk volna segíteni, de nem tudtunk. Azonban napról napra egyre több önkéntes jelentkezett, és mindannyian igyekeztünk mindent megtenni, hogy minél több emberen segítsünk.
Az egyik varsói pártklubban egy ideiglenes menekültközpontot is szerveztünk. Matracokat, lepedőket és élelmiszert vásároltunk. Naponta 50 embert tudtunk befogadni, akik kiutalásra vártak, vagy arra, hogy mások elvigyék őket valahová, ahol ez lehetséges. Voltak nagycsaládok gyerekekkel, köztük afgán és szír férfiak, akiket más központok nem fogadtak be. Az egyik legmeghatóbb pillanat, amit átéltem, amikor egy idős férfi azt mondta, hogy 2 hete nem zuhanyozott, és amikor megmutattam neki a zuhanyzót, elkezdte csókolgatni a kezemet, és sírt a hálától. Szívszorító volt.
Annyira nehéz összefoglalni akár csak egy tizedét is annak, ami az utóbbi időben történt, mert még mindig minden olyan irreálisnak tűnik. Még mindig nem tudjuk elhinni, hogy ilyen kegyetlenség és az emberi jogok ilyen mértékű megsértése lehetséges, mégis a közvetlen közelünkben történik. Csak a szerencse, hogy nem mi voltunk, bárki lehetett volna. Az ukránok egy szempillantás alatt elvesztették minden vagyonukat, minden megtakarításukat, otthonukat, és ez bármelyikünk lehetett volna. Ezért minden nap segítünk, amennyire csak tudunk. Ez nagyon nehéz, de a menekülteknek még nehezebb. Az emberek még mindig nincsenek mentálisan felkészülve a világjárvány után, és újabb traumán kell keresztülmenniük. Ami változott, az az, hogy az emberek Lengyelországban egységesebbek, jobban, mint valaha.”